Köszöntelek bennetek Feleim, a cukinácik, narancsbolsik, komcsik és ballibek országában.
Abban az országban, ahol állítólag diktatúra van, ami minden héten megbukik. Abban az országban, melyben csakis neked lehet igazad, a másikat fizetik, hogy támogasson másokat.
Abban az országban, amelyet magyarnak nevezünk, mégis, sokan magyar állampolgárként magyar nyelven szidják a magyarokat. Mintha ők valami felsőbb kaszt lennének. Taps nekik.
Abban az országban, melyben az emberi értékeknél fontosabb, hogy ki melyik pártra szavazott. Mert az az alapvető intelligencia nincs meg, hogy megismerjék a másikat, mielőtt egy életre eltemetnék magukban.
Hallgatják szeretett vezéreik hangzatos szólamait, majd anélkül, hogy jelentésüket felfognák, böfögik vissza a nagyvilágba, mantrázva az adott hétre kiadott parancsot. Mert gondolkozni luxus. Aki nem ért velük egyet, az náci. Vagy zsidó bérenc. Esetleg fideszes birka.
Megpróbálni értelmesen beszélgetni egy eltérő véleményen levővel, ugyan már, hülyeség, még a végén valami értelmes dolog születne belőle, és bezavarna az egybites agyuk működésében, és kezdődne a szokásos szöveg: „Nem beszélek olyannal, akik x-y pártra szavaznak”. Hát igen, elég gyors megoldás a menekülésre, amikor nincs saját érvük. Remélem, egyszer elérek olyan magasságokba, mint ők, hiszen a tudatlanság boldogság, és ők szemmel láthatólag roppant mód vidámak.
Rövid első bejegyzésem zárásaként: Szeretek itt élni, nehezen hagynám itt ezt az országot, az összes árnyoldalának ellenére. De az emberek még mindig nagyon feltudnak bosszantani.